Március, a tavasz
Édesanyja.
Kék haját kiengedi dús kontyából
S leereszti zöldülő végtagjait,
Felkarolni a bús embert pokolból
Felébreszti virágok sokaságát
Kik kacéran bimbóit eleresztik, s
Így a szemérmes tél kereket vet.
Tél! Oh, tél! Itt hagytad lényed elemét.
Most mi lesz? Árván maradt sok kicsiny. Nevüket mind ismerjük.
Szegény fivérek. Drága Csalódás, Gonoszság, Melankólia, Kétségbeesés, Szomorúság, Depi, Öngyi… Ki segít meg benneteket, mikor ti vagytok a szenvedés gyermekei, s minden rossz testesítői?
Hogy én?
Hát persze ki más… – Kalmár Orsolya